Venczel Tímea

Vezér

November közepe volt. Reggelre leesett az első hó, és fehér lepelbe burkolta a vidéket. Kora hajnalban kezdtek az első tétova pihék szállingózni, de hamar átcsapott záporozásba, és az ég átláthatatlan, vibráló csipketerítővé változott. Az öregember a kutyájával szokásos hajnali körútját rótta, amikor meglepte őket a havazás. Azazhogy nem is a havazás, mert hiszen az öregember már előző este megérezte a hó érkezését, amikor lefekvés előtt még beleszippantott egy nagyot a levegőbe. De ekkora hózáporra nem gondolt. Az orruk hegyéig sem láttak, olyan sűrű és hatalmas, féltenyérnyi pelyhek hullottak. Jól megrázták odafönt a paplant - gondolta magában az öreg, és megtapogatta lába mellett a kutya fejét, ott van-e még mellette. Ő maga elboldogul ilyen időben is, több mint negyven éve járja a vidéket, de a vizsla, ő fiatal még, ez a második tele. Nem ismeri még ki magát, s amilyen nyughatatlan természet, a hirtelen rájuk törő változás teljesen elvette a figyelmét a tájékozódásról.

Lassan botorkáltak a nádas melletti szántáson. A fiatal vizsla teljes lázban égett. Belefúrta magát az egyre magasodó hóba, s gyermeki önfeledtséggel ugrált benne, harapta, morogta, aztán meg nyüszítve futamodott meg, a vak hófüggönyben kutatva gazdája után. Az öreg aztán pisszentett egyet, s a fiatal kutya abbahagyta a bolondozást, és egymáshoz simulva lépegettek tovább. Sokadik vizslája volt ez már, és őt sem kellett tanítania. A kutyák mindegyike megérezte a benne lakó rendet, és maguktól alkalmazkodtak hozzá. A mostani vizslát is, mint a többit, Szolgának hívta, mert bár mindennél jobban szerette a kutyáit, a vérükben lévő szolgaságtól nem szabadíthatta meg őket. Csendben meneteltek a több kilométer hosszú nádas mellett.

A borongós égbolton, minden erejét beleadva lassan áttört a kora reggeli világosság, de a látási viszonyokon ez mitsem segített. Az öregember időnként kitartotta a tenyerét, és mosolyogva méricskélte a súlyos pelyheket. Hiába, sok telet megélt már, de ilyen mesebeli hóhullást - mintha vakolat peregne az égből - ritkán tapasztalt. És akkor hirtelen, a végtelen láthatatlanságból az öregember arca előtt megjelent egy szempár. Néhány lépéssel távolabb, a nagy hófüggönyön keresztül feltűnt egy gyönyörűséges alakzat. Az öreg megtorpant, és szorosan maga mellé húzta a vizslát. A kutya nem jelezte, hogy a közelben figyeli őket valaki.

Egy szarvas állt a hóesés sűrűjében, a nádas mellett, épp azon az úton, amerre az öreg tartott a kutyájával. Alakja hol feltűnt, hol beleveszett a láthatatlanba. De az öreg így is fel tudta mérni, milyen hatalmas, fejedelmi termetű állat. A vizsla végre felfogta, hogy van itt valami, végigfutott a testén egy ingerület, és dühös ugatásba kezdett. A szarvas toppantott, és eltűnt. - Jól van - szólt csendben az öregember, s a kutya elhallgatott.

A falu még mozdulatlan volt, mikor hazaértek a körútról. Mindketten nagyot pihentek a megerőltető gyaloglás után. Az öreg a kályha mellé telepedett, és a szarvasra gondolt. Látta mekkora, ritka szép állat. Az agancsairól leolvasta, hogy fiatal, öt éves bika, de olyan kiállású, hogy sok közül felismerné. Az öregember az erdőben töltött hosszú évek alatt az állatok, és az egész természet jóismerője lett. A vidéket járva nap, mint nap találkozott a teremtett csodával, aminek gyerekkora óta a hódolója volt. A nagyapja és az apja is vadász volt, tőlük tanulta meg a mesterség csínját, s mellette mindazt, ami a természet megismeréséhez és csodálatához vezette. Egy percre sem akart elválni az erdő-mező világától, ezért lett erdész. Úgy ismerte a környéket, mint a tenyerét. Biztosan tudta, hogy ez a szarvasbika nem a kőrnyékről való. - Honnan jöttél ide, mi? A tehenek miatt igaz? - kérdezte a maga elé képzelt állattól fennhangon. A lábánál heverő vizsla elbóbiskolt, de gazdája hangjára azért megcsóválta a farkát. - Ej Szolga, mit tudsz te még minderről! - sóhajtott az öreg, és megpaskolta a kutya hátát. De a szarvas, az már sok mindent tudott, elárulták a szemei. S az öregember olvasott ezekből a szemekből.

Maga előtt látta, ahogy megérkezett erre a területre ez az idegen bika, és ellentmondást nem tűrve hódoltatta be a legnagyobb tehéncsorda vezérhímjét, s később hogyan vívott verejtékes küzdelmet háreme megtartásáért. És hogy az októberi bikabőgés elmúltával találkozni lehet a vidéken idegen hímmel, az annak a jele, hogy ez a fiatal, fejedelmi állat letáborozott itt, és kész továbbadni, átörökíteni magából mindazt, amire a szarvas nemzettségnek szüksége van. Az itteni kolónia bizony az utóbbi nyolc évben igencsak híján volt a nemes, jóvágású hímeknek. Elfogytak, mert kiszolgálták a vadászok igényeit. Az emberek úgy mondanák, isteni sugallatra jött ide ez a remek bika, hogy betöltse az űrt. Az öregember azt gondolta erről, hogy a világmindenséget mozgató egyensúlyi erő jelzése futott át ennek az állatnak az erein, és adta tudtára, merre induljon el, átlépve eddigi élete határait. S most itt van, mert az a dolga, hogy itt legyen, s erővel töltse fel az új nemzedékeket. A nagyszerű szarvasbika a következő őszi bőgésidő során bizony bőséges jelét adta annak, hogy az öregember nem gondolt róla hiábavalóságokat.

A puha fotelben hátradőlve, szemét lehunyva pihent az öreg, és nem tudott szabadulni a szarvas látványától. De nem is akart. Jóleső érzés volt újra és újra felidéznie azokat a csodálatos szemeket, amik mögött ott van a tudás, az értés, a rend. S ez a látvány, ez az újonnan feltűnt tünemény most új izgalommal töltötte meg ennek az embernek az életét, ami számára maga volt a boldogság. Ez éltette mindig is. Megismerni az élővilágot, segíteni ott, ahol feltétlenül emberi segítség szükséges, és figyelni, figyelemmel kísérni minden apró rezdülést, változást. Akár egy erdei manó. Igen, gyakran viccelődött magában ezzel a képzelettel. S hosszú erdei évei során sok állat és növény került hozzá olyan közel, hogy nevet adjon nekik, s személyes jóbarátként gondolt rájuk. Ahogy a szarvast maga elé képzelte, a Vezér név jutott az eszébe.

A tél folyamán még két alkalommal látta Vezért. Mindkét esetben nem messze attól a helytől, ahol legelőször találkoztak. A szarvas mindig egyedül volt. A hímek télvíz idején általában együtt barangolnak, de ő nem csatlakozott egyetlen csapathoz sem. Magában járta a környék erdeit. Amikor az öregember és a kutyája feltűnt a közelében, úgy nézte őket, mint régi ismerősöket. Lassan, méltóságteljesen mozgott, nem iramodott el előlük, hanem mikor megunta a közelséget - ami azért lehetett száz-százötven méter -, behúzódott az erdőbe, és eltűnt a sűrűségben. A találkozások alkalmával az öregember mindig felvidult, és csendben figyelte az állatot. Megfigyelte minden porcikáját, mozdulatait, agyában lejegyezte, amit a szeme érzékelt. Néhány hónappal később, egy tavaszi hajnalon, mikor viszontlátták egymást, csupasz fejjel is megismerte a koronáját hullajtott szarvasbikát. Vezér agancsok nélkül is monumentális jelenség volt.

A környéken egyre többen látták a magányos bikát. Beszédtéma lett a vadászok körében is. Amíg nem nő ki újra királyi fejdísze, addig bizonyosan nem tűznek ki vérdíjat a fejére. De azután... Nagy tekintélye lesz annak a vadásznak, aki puskavégre keríti. Az öregember jól tudta, hogy Vezérnek nem lesz nyugalma a környéken. A vadászemberek nem sokat törődnek majd e csodás vérvonal elterjedésével. A lehető leghamarabb meg akarják szerezni tekintélyes trófeáját. Pedig egy ennyi idős bikának nem nő még díjnyertes agancsa, mégis sokan várták már, hogy eljöjjön a vadászidény, és elsőként szerezzék meg a különleges zsákmányt.

A falucska szűk kis kocsmájában gyakran felemlegették a környék új lakóját. Az öregember is beszélt róla olykor. Csillogó szemekkel, mint egy szerelmes fiatalember.

Vezér és az öreg a nyár vége felé többször találkoztak. A hűvösödő hajnali időben egyre gyakrabban jelentek meg szarvasbikák a tehéncsordák környékén. A nőstények megérezték a nászidő közeledtét, és mind több időt töltöttek a széles erdei írtásokon, jól láthatóvá téve magukat az értük versenyezni kész bikák számára. Az öregember, ahogy eddig is, ezúttal is minden alkalommal megörült a kedves állat láttán, de aggodalom is vegyült az érzéseibe, hiszen a szarvasbőgés egyben a szarvasbikák kilövésének idénye is volt. - Megkezdődik érted a hajsza. Vigyázz magadra Vezér! - mondta az állatnak egy szeptemberi hajnalon, mikor megint közel kerültek egymáshoz. Ebben az időben a hajnali körülnézésre már nem vitte magával Szolgát, mert a párviadalra készülő szarvasok nagyon ingerültek voltak. Vezér is készült már. Ezen a hajnalon messziről hallani lehetett, ahogy fák törzseinek csapkodva edzi agancsait. Az öregember mind közelebb került az éles hangokhoz, mígnem egyszer csak egy nagy bozótos mögött rátalált Vezérre. A szarvas is felfigyelt a megjelenő emberre, de nem mutatott meglepettséget. Bizonyára érezte a közeledését. Talán húsz méter választotta el őket, ezt a távolságot az öreg mindvégig tiszteletben tartotta, nem lépett közelebb, s ezt a szarvas is így látta jónak. Hosszasan elidőztek egymás társaságában. Az öregember halkan beszélt az állathoz, amit ő nyugodtan figyelt. Néha lépett egyet-kettőt, leszakított néhány bokorágat, s elrágta. Majd hirtelen megugrott, és elvágtázott a fák között. Egy másik szarvasbika közeledése zavarta meg a csendes barátkozást.

Október elején végre megkezdődtek a párviadalok. Szürkülettől kora reggelig tartottak az olykor végzetes sebesüléssel járó bikaharcok. Az öregember most még nagyobb kíváncsisággal járta a környéket, bikaviadalt lesni, hiszen izgalommal töltötte el Vezér szereplése. Nem kellett csalódnia. Vezér úgy állt a csatatér közepén, mind több tehenet gyűjtve táborába, mint egy igazi hadúr. Az idősebb és a fiatalabb bikák közül voltak bátortalan egyedek is, akik a tisztás széléről, biztonságos távolságból figyelték Vezér tombolását, s nem mertek viadalba szállni vele. Azért így is akadt bőven kihívója az előző ősz bajnokának, de Vezér töretlen lelki és fizikai erővel állta a trónbitorlók támadásait. Napközben pihente ki magát, hogy az este közeledtével újult erővel hívja harcba a maradék jelentkezőt. Zihálva üvöltött, testének minden idegszála a harcra koncentrált, és nem csillapodott benne az elszánt küzdeni akarás.

Ezekben a napokban, mint ahogy számítani lehetett, megszaporodtak a puskadördülések is. Az öregember bízott Vezér megérzéseiben, mégis aggódva ment ki hajnalonként a csatamezőre. Október közepére egyre kevesebb kihívója akadt a bajnoknak, így csendesebb lett a vidék. Most már több időt tölthetett tehenei társaságában. Alaposan megválogathatta, melyikek érdemlik meg, hogy fejedelmi utódait világra hozzák. Ahogy azonban a szarvasviadalok alábbhagytak, a vadászatok egyre sűrűsödtek.

Egy csípős őszi reggelen egy ritkán látogatott tisztáson talált rá az öregember Vezérre, néhány tehén társaságában. Ezúttal Szolga is elkísérte gazdáját. A szarvas meghallotta léptüket, de nem szaladt el most sem. A tehenek megugrottak, de látva a bika nyugalmát, ők sem mentek el. Az öregember nem akarta megzavarni az állatokat, egy jó darabig a bozótosban húzódott meg a vizslával. Aztán olyan történt, ami még addig soha: Vezér elindult feléjük, egészen a tisztás széléig ment, onnan nézett a sűrűbe. Percek teltek el, míg az öregember megérezte, mit akar a szarvas. Azt akarta, hogy ismét szemtől-szembe lássa az embert, mint legelőször. Ilyet vadállattól még sohasem tapasztalt az öregember, ezért zavarban volt, de szép lassan félrehúzta maga előtt az ágakat, és közeledni kezdett a szarvashoz. A vizsla a bokrok alján lapulva figyelte őket, feszült készenlétben, de nem zavarta meg ezt a rendkívüli találkozást. Az embert és a monumentális állatot egyetlen lépés választotta már csak el. Az öreg megtette ezt a lépést, kilépett az erdőszéli bozótosból, és két karját a szarvas feje felé emelte, barátságos szándékát jelezve.

Ekkor dördült bele a levegőbe a puskalövés hangja, ami kettéhasította ezt a varázslatos, álombéli pillanatot. Az öregember a szarvas felé kapott, reflexből, hogy azonnal segíteni tudjon, de a bika sértetlenül a bozótosba vetette magát. Akkor látta meg a jobb kezén végigfutó sötét foltot. A következő pillanatban a vállához kapott, és elterült a földön. A vizsla nyílként tört elő a bokorból, és gazdájára vetette magát. Szagolgatta, nyalogatta, cibálta a ruháját, kétségbeesve próbálta visszarázni az életbe. Aztán hirtelen felugrott, és sebesen elfutott a falu irányába.

Amikor az emberek rátaláltak az öregre, a szarvas ott volt mellette. Mialatt Szolga visszaért a segítséggel, Vezér széles nyelvével teljesen letisztogatta a puskagolyó vájta vállsebet. Aztán elfeküdt az öregember közvetlen közelében. Mintha testének melegével akarná óvni az embert. Ahogy a sokadalom közeledett, a szarvas odébb vonult, de nem hagyta el a helyet. A tisztás túloldaláról figyelte, mi történik. Az emberek észrevették őt, de nem törődtek most vele. Felkapták az öreget, és elsiettek.

Az öregember hamar felgyógyult sérüléséből. Tavasszal teste már nem emlékezett a fájdalomra. Bámulatos felépülés, mondta az orvos. De azt a hangot, míg élt, nem felejtette el.

A tél végeztével visszatértek a hajnali séták, Szolga kutya legnagyobb örömére. De ettől fogva az útvonalat kibővítették, s minden nap elmentek arra a tisztásra, ahol a baleset történt. Megállt ott, és újra lepergett előtte minden éppen úgy, ahogyan történt. Sok évet élt még az öregember, és ezt azután egyetlen nap sem mulasztotta el megtenni.

Tudta, hogy ki lőtte meg. A faluban többen is tudták, kivált a vadászok körében, de nem lett belőle semmilyen ügy. Az öregember nem tett feljelentést. Csak belül mardosta a bánat, amikor rájött, hogy milyen pimaszság áldozata lett. Az egyik nagypénzű vadász ügyetlen fia húzta meg a ravaszt. Kezdő volt a gyerek, szinte még meg sem száradt a pecsét a vadászengedélyén. Talán ez volt élete első lövése. A taknyos! Hogy vette a bátorságot, hogy egy ilyen monumentális vadat vegyen célba? És hogy engedhették meg neki ezt a gyakorlott vadásztársai? Ez bántotta az öreget. Ez a szemérmetlen, lelketlen, bármiféle alázatot, vagy csodálatot nélkülöző birtokolni, megszerezni akarás. Az újkor emberének kizsákmányoló felsőbbrendűsége, ami elhiteti vele, hogy amit meg lehet szerezni, azt meg kell szerezni. Szomorú. Hogy az utóbbi évtized legszebb szarvasbikája porette trófeaként végezze egy ilyen semmirekellő fészerének falán? Szégyen.

Télen, még a lábadozás idején is többször kint járt az öregember a környék erdeiben. Szolgával együtt kutatták a nyomokat, hátha rábukkannak valahol Vezérre. De Vezért többé nem látták. Elment. Itt hagyta ezt a vidéket. Eljött ide, mert itt volt dolga, de végül tovább kellett állnia. Az öregember már csak álmaiban látta viszont ezt a különleges állatot. De olyankor a karja mindig elérte Vezért. Megsimította fejét, megpaskolta izmos nyakát, s Vezér barátságosan fejet hajtott előtte.

Néhány év elteltével a környék erdeit ellepték a szebbnél-szebb hímszarvasok. Az öregember legalább húsz szarvasbikáról biztosan tudta, hogy Vezér leszármazottai. Valamit hagytál magadból - gondolta az öreg. Nem jöttél hiába!