Venczel Tímea: Hol?

Hol terem meg az a fa,

mi édes gyümölcsét úgy adja,

hogy a jóllakottságért cserébe

nem ad jegyet a pokolba?

Hol terem meg az a lélek,

ki ha olykor el is téved,

arcát tiszta folyó fölé hajtva

igaz képére ráébred?

Nem veti lábát olyan tájra a csoda,

hol lehúnyt szemű néma szívek hagyják,

hogy zabolátlan közönyével a moha

belepje az időt, mint lehullt morzsát a hangyák.

Kiszáradt torkú, magánytól részeg életek!

Az éjtől nem, a nappaltól kell féljetek.

A legkínzóbb haláltusa is megváltás lesz nektek,

ha a végigszűkölt évtizedeknek egyszer véget vetnek.

És hol terem meg az az ember,

ki tiszta szívvel élni bátran mer,

ki úgy éli végig a mát,

hogy a tükörbe nézve holnap

ne szégyelje, mit tett tegnap,

s ezért mond el egy imát?