Venczel Tímea

Birkagulyás

Feri a gyerekkorára gondol. Sosem szokta ezt tenni, hosszú ideje már annak, hogy elmélázott valamin. Most sem látszik az arcán, hogy gondolatok járják a mögötte lévő koponyát, szürke, üveges szemekkel mered maga elé, mintha a sörösüvegbe akarná beleszuggerálni az akaratát. Hosszú ideje ül így. A szűk kis kocsmahelyiségben rajta kívül csak a pultosnő és egy idős törzsvendég tartózkodik, ki-ki belemerülve a hosszúra nyújtott pillanatba, nem zavarják egymást. Feri, a harmincas évei vége felé járó munkanélküli férfi most visszatér gondolatban gyermek önmagához. Konkrét eseményt nem tud felidézni, nem volt emlékeket hagyó gyerekkora, de mintha ismét gyermek volna, ezt érzi most. Látja magát apró, vékony lábain szaladni a poros utcán, nagyapjáék felé. Forrón süt a nap, egy szál ing van rajta. Fut-fut, be az udvarba, szétkergeti a tyúkokat, beront a nyári konyhába, és beleveti magát a nagyanyja szilvalekvár szagú ölébe. Valaki hátba vágja: - Kérsz egy sört, apa? Feri hirtelen megrázkódik, mintha kirázná a hideg. Nem mutatja, de belül remeg, odabent még nem ocsúdott fel. - Nem, kösz - mondja szenvtelen arccal. Most nincs kedve másokkal inni, pláne visszahívni az illetőt. Hónap közepe van, nem telik ilyesmire.

Nem is marad tovább. Lehúzza a korty italt az üveg aljából, a pultra teszi a pénzt, és leugrik szokott helyéről, a pult előtti magas bárszékről. - A sört nem viszed? - szól utána Klári a pult mögül. - Ja, dehogynem, kösz. Holnap kifizetem. Átveszi a négy üveget, és beteszi az oldalán lógó vászontarisznyába. Klári bólint, de ő nem néz rá, elindul kifelé, az olcsó italok csörögnek, ahogy lép. - Szevasztok - sziszegi vissza az ajtóból kurtán, apróra kopott fogai közt préselve ki a szót. A kocsma előtt idősebb férfiak állnak, kezükben sörösüveg, beszélgetnek. - Viszlát! - nyögi oda nekik Feri, miközben kitolja az útra a biciklijét. - Az asszonynak nem viszel egy kis kontyalávalót? - kiáltja utána egy jókedvű ember, és nagy teste remeg a nevetéstől. Persze csak tréfának szánta, amolyan kocsmai élcelődésnek, ahogy ugratják egymást a jóismerősök. Ferinek nincs jókedve, mint általában, hajt néhányat a pedálon. - Barom! - dörmögi maga elé, és megindul hazafelé.

Tekeri a pedált, csörögnek az üvegek. Áthalad a patak felett, el a posta előtt, mélyen beszívja tüdejébe a szeszfőzdét körülölelő cefreszagot, végig gurul az alsó pincesor előtt, még néhány kört megtesznek a csálén imbolygó kerekek, és hazaérkezik. Csak Andi van otthon, a felesége. A szobában fekszik a heverőn, kimeredt szemekkel bámulva a tévéreklámok másodpercenkénti villódzását. Nem is nézi, csak arra szegezi a tekintetét. Hallja, hogy jött valaki, de nem néz az ajtó felé. Úgysem jön be köszönni, akárki is az. Már régóta nem alkalmazzák a társas érintkezés sablonjait. A két tizenéves fiuk is, ahogy a szüleik, felhagytak az ilyesfajta viselkedéssel. Mind a négyen beburkolóznak saját, elszigetelt világukba, s csak a fedél közös, ami fölöttük van, az életük idegen egymás számára.

Feri benyit a konyhába. - Kaja nincs? - kiáltja el magát, Andi a csukott ajtón keresztül kiáltja vissza, hogy a hűtőben van.

- Rakottkrumpli? Az istenit! - üvölti a férfi, már amennyire szenvtelen, érzéketlen személyétől telik. Már dühös sem tud lenni úgy istenigazából. - Hogy melegítsem meg? Miazanyádér rakod be a hűtőbe? - Dobd be a mikróba! - szól át a falakon az asszony bódult derűvel, mivel mikrójuk az nincs. Feri beront a szobába.

- Megütlek! Mi a francé csinálsz olyat, amit nem lehet normálisan megmelegíteni? Legalább ne raknád a hűtőbe, barom! - Becsapja az ajtót maga mögött. Leül a konyhába, bont egy sört. A kiabálás kizökkenti az asszonyt a tompa semmivé válás állapotából. Erőt vesz ólommá nehezült, nagyra duzzadt testén, és kikecmereg a konyhába. Olykor, egy-egy röpke pillanatra látja ő is magát fiatalon, meg Ferit is, ahogy fut utána. A fiú vékony karjával átkarolja az akkor még kecses derekát, és egymásba ér a két csillogó fiatal szempár. Szerelem? Hülyeség! Elmosódott, mint a sár az utakról egy kiadós eső után. Ilyenkor sírni próbál, de nem tud. Csak dörzsöli puffadt ujjaival elgyötört, vörös arcát, s ettől kis nedvesség keletkezik állott pocsolyaszín szemeiben. Marhaság volt hűtőbe tenni - gondolja, ahogy belép a konyhába. Belekotor a lábasba. Szívesen enne, de hidegen nem jó, és ha felmelegíti, az ócska lábasban hamar leég. - Minek iszol annyit? - förmed rá Feri tompa, színtelen hangon. - Már elment a maradék eszed is - teszi hozzá csüggedten. - Azért, hogy ne érezzem a piaszagodat! - vágja rá Andi pillanatnyi megdicsőüléssel, aztán elkomorodik. Mi nem veszekszünk Ferivel - mondta egyszer félszegen dicsekedve egy asszonynak, aki folyton a férjét szidta munka közben. Nem veszekszünk, mert még annyit sem szólunk egymáshoz, hogy szóváltás kerekedjen belőle - tette hozzá, de már csak magában. Ez jutott most eszébe. Már egy veszekedésnyi időt sem töltünk együtt. Köpök rá! Meg rá is, meg minden nyavalyára! - dühöng magában. A dühtől szinte erőre kap. Máskor hagyná Ferit, a piaszagát, meg az egész helyzetet, de most ismét fölfortyan: - Mi a tetves életet főzzek, elmondanád? Birkapörköltöt? - kiabálja meg-meginogva a konyhakövön. - Azt, cseszd meg! - kiált vissza Feri. - Birkapörkölt, egy jó gulyás, az igen! Hozok ide birkát, lesz itten birka, de akkor nekem egy hétig birkagulyás legyen, az istenit! - vágja ki egy szuszra. Andi meghűlten nézi, aztán kitör belőle valami kínos hahota. - Jól van, cseszed! Hozzál birkát! Ha lesz birka, én az asztalon fogok táncolni - mondja valami szokatlan fesztelenséggel, mintha legalábbis csak évődnének a szerelmesek. Maga is meglepődik, szégyelli magát. Feri rövidre zárja a kínos jelenetet:

- Birka lesz, tánc nem lesz! - Bevágja az ajtót, kimegy, kitolja a kapun a biciklijét.

A nagyobbik fia épp akkor ér haza, összetalálkoznak a kapuban. Egy pillanatra érintkezik a tekintetük, aztán elkapják egymásról, elfordított fejjel, szemlesütve biccentenek, aztán mennek tovább. Hová megy ez ilyenkor? - vág át a gondolat a fiú agyán, de tovább is robog, nem törődik vele.

Feri izzadva teker az erdei úton felfelé, zilál, alig bírja a lába, de oda sem figyel, csak teker. Üres a feje. Hát ennyi, ilyen a viszonyom a fiammal, mégcsak nem is köszön. Eltávolodtunk...Nem. Feri ilyesmire nem gondol soha. Ez így van és kész. Nincs mit gondolkodni. Le kell szarni. Teker.

Egész éjjel kint dolgozott a garázsban. Hajnalra megnyúzta, kizsigerelte, szétszedte az állatot. A nagyapjának voltak birkái, tőle tanulta, hogyan kell. Mikor Andi felébred, már a hűtőben van a hús. Feri épp kifelé tart az ajtón, amikor az asszony megjelenik a folyosón. - A hűtőben van. Csináld meg gulyásnak. Sokat - böki oda neki kifelé menet hátrafordulva. - Mi van? - nyögi Andi reggeli ködben támolyogva. Az ajtón át hallja: - A birka, te marha!

Feri a kocsmában ül. A szokásos helyén, szokásos merevséggel bámul maga elé. A faarc mögött ma belső derültség húzódik. Elégtétel érzése keveredik benne jóleső gúnnyal. Büszke magára, bár nem mélázik ezen sokat, pusztán csak jókedve van tőle. Vitt egy zacskóval az anyjának, a kérdésére azt felelte, csak úgy van. Egy másik zacskó húst meg rásózott jópénzért egy részeg emberre. Most erre gondol, ezen kuncog magában.

A faluban gyorsan elterjed, hogy Feri birkát vágott, azt is tudják, hogy nem az övé volt. Lopta. Tudják, de nem sokat számít. Egy esemény csak ez is, ami körülfutja a falut, aztán elviszi a szél.

- Élelmes gyerek. - A vázon cipelte haza. - Amíg nem az enyémet lopja, én nem bánom. - Elviszi ez a tiédet is, ne félj, azt meg én nem bánom - tárgyalják az utcán az emberek. Holnap már nem lesz téma.