Venczel Tímea: Petőfi Sándornak

Kedves Petőfi Sándor!

Bocsáss meg nekünk, utódaidnak,

hogy dalaid még ma is ugyanarról szólnak.

Hogy nem a köszönettől könnyezünk,

de mert ugyanattól a bajtól nyögünk.

Hogy népedért földedre hullott véreden

még ma is a széthúzás indája terem.

Talán átok ül itt mindenen,

megfordulnak a hegyek, s lesz belőlük verem.

Nem virágok nőnek sírodon,

csak szóvirágok hazug ajkakon,

mik a nemzet szót ostorként csattogtatják,

és a haza földjét akolnak használják.

A bégetőknek szíkes talajon

jut a megperzselt emlék-halom,

és egymás mögött sorba rendeződve

drága pénzen fent késekbe dőlve

szent ábrázattal vetődnek nyúzó kezekbe,

azt remélve így jutnak egekbe.

Gyalázatos bűnünk, hogy nem bízhatsz meg bennünk,

sikerült minden csepp véred kárhozattá tennünk.

Évente egyszer kokárdákat tűzünk,

a tükörben ilyenkor magyarnak tűnünk,

szónokok szavalják döngetve dalaidat,

de szavaidból mára csak a betű maradt,

és nem egyéb már itt az ember, csak csődület,

régen eljátszásra került a becsület.

Csődület igen, mert egymásra acsarkodik,

mint a beteg, ki orvosára haragudik.

Könnyebb a bűnbakot megtalálni,

mint egy emberként felállni,

és közös torokból ordítani,

amit nem kell nyelvekre fordítani,

hisz minden élő joga, mi a Földön terem:

Szabadság, Szerelem!

Ha tudnád, mi minden elromlott azóta,

hogy kezed e sorokat leírta.

Gyötörne, ha láttad volna,

szép népedből hogy lett horda.

Hogy dobta testvérét koncnak,

hogy magát védje, a gonosznak,

s hogy mosta bűnös kezét szentelt vízbe,

ringatta magát hamis hitbe,

tette a rosszat jóvá,

a hamisat igazzá,

s ma sem válik még gazzá,

ki e bűnöket letagadná.

Gyötörne, ha tudnád szép Pested utcáin

mi sebeket ejtettek lánctalpak nyomai,

s mi sebeket kellett népednek viselnie,

mikor egyik fiát a másik börtönözte be.

Hol romlott el történetünk és miért?

A hét vezérek felelősek ezért?

Ha nem szórják átkukat gyarló utódokra,

talán vígan szólna ma a magyar nóta?

Vagy ha Nemzeti dalod lenne a himnuszunk,

mit asztalra ugorva bárhol szavalni tudunk,

talán nem gyötörne minket a nemzeti bűntudat,

s már megtaláltuk volna a magunkhoz vezető utat.

Nem lenne szükségünk több Petőfire,

ki csatát vívni helyettünk jött ide,

nem lenne szükségünk csatákra,

egyikünk lenne a másikunk barátja,

láthatnánk végre, milyen színes ez a világ,

nincs benne két egyforma bogár, vagy virág,

s nem keresnénk másban, van-e rajta agyar,

elég lenne tudni, hogy ő is egy magyar.

Köszönöm mégis, hogy voltál nekünk,

tán egybeforr egyszer kokárdás nemzetünk.