Saci verse

Odafenn a titkos Ég egy szegletének rejtekén

van egy kicsi csillagszekér, azon érkeztem meg én.

Mikor földi fészkemet jól belaktam,

Apámmal, s Anyámmal magam kimulattam,

feltekintettem a kincses Égre,

annak ama szegletére,

hol a kicsiny szekérkében

új csillag várta, hogy érkezzen.

Testvérem Ő, a Mindenem,

ha tehetem, csak ölelem.

Néha talán elfelejtem, hogy Ő később érkezett,

s kicsi fejét úgy szorítom, amennyire nem lehet.

Én egy tankkal érek fel,

Ő pedig egy hópehellyel,

ám a pihe olyat rámmar,

csak ordítok a számmal.

Akkor aztán elő az igazsággal,

s nem megyek sokra a dumámmal.

Kiderül persze, hogy én kezdtem,

s már együtt sírunk mind a ketten.

De a közös vereség fájdalma

belésodor mindek a barátságba.

Szorítjuk egymást, mint két árva,

s együtt haragszunk Anyukánkra,

hüppögve - szipogva alig várva,

hogy belebújjunk a karjába.

Hisz a harag nem kitartó,

hipp-hopp, elő a tolltartó,

lehuppanunk a kisasztalhoz,

Anya mindjárt papírt hoz

és rajzolok egy gyönyörűt,

Vilcsi kicsit együgyűt,

de az övé is szép, persze,

hisz én tanítottam mindenre.

Ám Ő még oly kicsi, kis butuska,

amolyan libuska-Viluska.

Folyton nyafog, hogy "mese, mese!",

pedig nem áll jól a szeme se,

hiszen akkor nyávog a legjobban,

mikor Anya majd felrobban.

Úgy kesereg, nem bírom hallgatni se,

de azért melléülök, ha indul a mese.

És miket össze tud hablatyolni,

nem győzünk rajta nevetni!

A nyersre azt mondja, hogy nyest,

a vázára, hogy háza,

a málnára, hogy eper,

a fűszálra, hogy búza.

Ha kifut a leves, szalad az ajtót becsukni,

azt várja, mikor fogjuk Manci kutyát levágni,

embert csak fejjel lefelé tud rajzolni,

és folyton reggel akar vacsorázni.

Viszont nagyon ügyesen számol,

ahogy énekel, mindenki ámul,

a lábát simán a füléhez emeli,

és az én bőrkémet is megeszi.

Talán nem is oly butuska,

ez a kicsi Viluska?

Én viszont már nagy vagyok!

ezért folyton okoskodok.

Tehetem, hisz mindent tudok,

nem mondhatnak újat a nagyok.

Tudom, milyen a Saci-betű,

milyen rossz, ha megszúr a tű,

meg tudom törni a diót,

felismerem a sárgarigót,

megismerem Takácsék taxiját

és tudom utánozni a Lindát,

el tudok mondani egy csomó mesét,

ismerem már a komolyzenét,

most tanulok biciklizni,

tudok főzni, táncolni,

ha Anya egyszer nem figyel,

megtanulok vasalni.

Szépen tudok rajzolni

és nagyokat dumálni,

Apa, Anya, hogyha rámszól,

szót kellene fogadni.

Darabokra szedek bármit,

vadiújat, vagy ósdit,

hogy hogyan kell összerakni,

azt még meg kell tanulni.

Néhány dolog hátra van még, amit én sem tudok,

de kivárom az idejét, mert türelmes vagyok.

Egyszer biztos megsejtem, hogy működik minden sejtem,

mindent megjegyzek, mielőtt elfelejtem,

mindent megfogok, mielőtt elejtem,

meggondolom a tettem, mielőtt megejtem.

Magam mellé engedem a Húgomat,

az sem jó, ha elől, az sem, ha hátul halad.

Szaladok Vele együtt, ha szalad,

engedek Neki mindent, ha szabad.

Nevetünk, szeretünk és együtt hisszük,

mi vagyunk az Apánk, s Anyánk kettő kincsük!

Mostantól a kisgyerekkort én magam mögött tudom,

hát én, a hatéves nagylány fogadom,

hogy számat néha majd befogom,

de nő már az alsó két fogam,

és lassan mindenhez lesz jogom!