Venczel Tímea
A kis Gesztenyefa
A falu határában volt egy szép park, telis-tele fával. A nagy öregek jól megfértek az ifjabb korosztállyal. Tavasszal kizöldelltek, s virágba borultak, s ha jött egy szellő, egymásnak bókoltak. Nyáron együtt örültek az új madárnemzedéknek, s nagy tapsot adtak a tücsökzenének. Ha őszre járt az idő, búcsúzkodni kezdtek, s színes levélkarnevált rendeztek. Mire a zord idők megjöttek, ők már rég aludni tértek.
Az egyik tavasszal az a hír járta a csapatot, hogy létszámuk eggyel gyarapodott. Mindenkit egyre csak az izgatott, hogy ki ismeri meg elsőként az új tagot.
A Diófa kinyújtózott:
- Látom, látom, Isten hozott kisbarátom!
A Hársfa oly magas volt, alig látta, de ő is kíváncsian várta. A szemfüles Nyírfának a szerencse mellészegődött, hisz az új lakó a szomszédságába költözött. Az Akácfa a távolból figyelt, ő először mindent így mérlegelt. A Fűzfa ágait egészen a földig hajtotta, s a meghatódottság könnyeit hullatta. De örömmel fogadta mindenki a jövevényt, akár leányt köszönthettek benne, akár legényt. Egyedül a vén Fenyő biccentett felé ismerősen, hiszen már látta őt a télen. Akkor került ide, mikor a többiek aludtak, őszutón, mielőtt a tavak befagytak.
Lám, a fogadtatás oly szívélyesre sikerült, az új fácska majd leülni kényszerült. Hízelgett neki a nagy társak barátsága, elő is került minden bátorsága.
- Hm, hm, igen, hát itt volnék, kedves Nagyok, én a magam részéről a Gesztenyefa vagyok. Fiatalka fácska, csupán néhány éves, de hogy nem teremnék gesztenyéket, e gondolat téves. Bizonyosan szép fa leszek, így mondta a kertész, s hinni neki nem nehézség, hiszen ő maga az ész. Ti talán itt születtetek, ezen a vidéken, de engem messziről választottak, engem, csakis engem!
Így berzenkedett a kicsi fa a sok hatalmas között, de egy sem bánta, csak örültek, hogy közéjük költözött.
Eljött a május, s a kis fa tovább dicsekedett:
- Pompás virágaim vannak, láttatok már ilyet? Nem vagyok még túl nagy, persze meglehet, de a szerelmespárok alattam hajtanak majd fejet. Ez az első évem, hogy virágba borulok, de a döngicsélő népességtől már most kiborulok! Titeket nem zavarnak, hogy bírjátok, Nagyok? Én egy nagyon kecses, de csiklandós fa vagyok.
Így teltek a hónapok, be nem állt a kis fa szája, a nagyok csak hallgattak, úgy hagytak mindent rája. Nyár végére megjelentek apró, szúrós gömböcskéi.
- Látjátok? Minden gyermekemet tűhadsereg védi.
Nem múlt el úgy esemény a Gesztenyefa életében, miről ne adott volna hírt a nagy facsoport körében. Unták is tán a sok csevegést, de úgy figyeltek oda, hogy tudták, egy kis fa életében minden új nap csoda.
Beköszöntött az ősz, s a fák már felkészültek, a madarak is mind elszálltak, kik rajtuk fészkeltek. Csak a Gesztenyefán rekedt meg a nyár könnyelmű lelke, lábánál játszó gyermekeit könnyes szemmel leste.
- Hát nem bájosak, micsoda fény, micsoda szín és forma, csak avatott anyai szem látja, hogy egyik sem egyforma.
Ám e híres avatott szem csak csemetéit figyelte, s rozsdán sárguló leveleit észre sem vette. A többiek már megcsodálták egymás őszi díszét, s szép lassan betakargatták a nagy park egészét. Mire a kis fa felocsúdott, már egészen kopasz volt, a telet hozó őszi szél ágai közt tombolt.
- Jaj nekem, mi lelte a smaragdszín koronámat, segítsetek barátaim, a szél engem támad!
Öreg társai azonban már mind álomra szenderültek, de ágaikon apró rügyek a tavaszról énekeltek. Így lepte meg az álom a kis Gesztenyefa szemét, s rábízta az öreg Télre törzsét, ágát, rügyét.