Venczel Tímea: Szemét vers

Fogyasztunk és termelünk.

Fogyasztjuk az ételt. 

Behelyezzük a szánkba,

vigyázva, nem morzsázva,

ahogy a jó szülő tanítja,

kultúránk mozaikja.

Megrágjuk az ételt,

tudjuk jól a tételt,

harminckétszer, lassú iramban,

így áll a szakirodalomban.

Iszunk rá egy nívós palackos vizet

(akcióban kettőt fizet, hármat vihet).

A böffentést nyomjuk el halkan,

ezt diktálja az illemtan.

Kezünket nem töröljük a ruhánkba,

e célra való a szalvéta,

melyet a palack mellé a zacskóba bújtatunk,

és laza mozdulattal a földre csúsztatunk.

Szemetet termelünk.

Ebben nagyon jók vagyunk.

A környéken bárkit magunk mögött hagyunk. 

Jobban teljesítünk, csak a vak nem látja

(bár irigylendő e hátránya).

Úton is van, s útszélen,

hegyen, völgyön, síkvidéken,

erdőn, mezőn, mind megterem

az ember alkotta fertelem!

S a Természet, e szegény pára

rejtegetni hiába próbálja, 

szégyenkezve bomlik zöld ruhája,

de a gumiabroncs útját állja.

Mintha május volna egész évben,

virít a fa nejlon díszben,

bokrok tövét sörösdoboz takarja, 

szántóföldön pihen a nagymama fotelja.

Kirándulunk, jó egyet mozogni,

csak nem fogjuk a szemetet hazavinni,

elfér az a kökörcsin közelében,

elbomlik a következő ezer évben.

Cseréljük a tévét, telik már az újra,

a régi kint a réten - nem fért be a kútba.

Nem jönnek a szemetesek,

van egy csomó szemetetek?

Ne rágódj rajta sokat,

kitaposták már az utat,

nem te vagy az első, s nem is az utolsó,

a zöldellő határ már egy nyitott koporsó...

De ha feltámad egyszer a rothadó zombi,

a szemét fog majd minket felzabálni!