Venczel Tímea

Karácsony éjjelén

Ragyogó csillagfényes téli éjszaka volt. A fekete égbolt milliárdnyi ékköve között tisztán tündökölt a kerek Hold. Teljesen bevilágította a dombtetőt, ahol két róka üldögélt összebújva. Vastag, fakó vörös bundájukon meg-megcsillantak a fázós ezüst fények, miközben ők nyugalmasan szemlélődtek a végtelen csendességben.

- Most nem félünk? - kérdezte egyszer Kisróka.

- Most nem - felelte Nagyróka.

- Hiszen mindent úgy teszünk, ahogy nem szabad.

- Igen, mert ma lehetséges ez. De ne feledd! Máskor nem, csak nagyon ritkán, olyan éjidőn, mint amilyen ez is.

- A Nagy korong miatt?

- Nem. Az sokkal többször figyel minket odafentről. És tudod, épp a Nagy korong az, ami felfed mások előtt.

- Hát akkor mi miatt? Miért olyan különleges ez az éjszaka? - kérdezősködött Kisróka izgatottan.

- A csend miatt. Mert ma minden olyan csendes és nyugodt. Ma nem háborgat minket az ember.

- Az ember - ismételte elmerengve Kisróka. - Beteg lett, vagy elment?

- Nem - nézett rá szelíd mosollyal Nagyróka. - Gyere utánam! Megmutatom az okát.

Elindultak, dombról le, erdőn át, míg kiértek a falut határoló szántóföldek szélére. Kisróka meglapult és lemaradt.

- Gyere bátran! - szólt hátra Nagyróka. - Bízz bennem! Most nincs mitől félned.

Kisróka szó nélkül követte, de kicsi szíve olyan hevesen vert, azt érezte, menten kiugrik a bundája alól. Egyszer csak Nagyróka megállt egy kerítés előtt.

- Ezt most át kell másznunk. Csak ügyesen! - intette kicsinyét.

Nesztelenül osontak a kertben egészen a házig. Kisróka semmit nem értett, rettentően félt, de bízott Nagyrókában. Az egyik ablak előtt egy kerti asztal állt, arra fürgén felszökkentek.

- Nézd Kisróka! Ma éjjel odabent is ragyognak a csillagok. Az ember bevitte őket a házába, és telerakta velük a fáját.

- De hogyan és miért? - ámuldozott Kisróka.

- Erre én sem tudom a választ - vallotta be a tapasztalt róka. - Az erdőben azt beszélik, hogy ilyenkor a fényekkel együtt valahogy beköltözik a házakba a szeretet. Ezen a napon és éjjelen csendben vannak az emberek. Nem zajongnak, nem dörögnek és ilyenkor még minket, erdők-mezők népét sem háborgatnak, hanem nyugton vannak, és nyugton hagynak másokat is. Egyszerűen csak szeretnek.

- Lehet, hogy ma minket is szeretnek, ezért nem bántanak? - csillant fel a szeme Kisrókának.

- Talán. Látod, ez még sosem jutott az eszembe. Nagyon jó gondolat, büszke lehetsz rá - mondta Nagyróka, és gyöngéden odadörgölőzött Kisrókához.

Egy darabig még figyelték a házat, hallgatták a bentiek halk moraját, aztán, hogy azok elcsendesedtek, ők is visszaballagtak az otthont jelentő erdő felé.

- Tudod mit? - szólalt meg Nagyróka. - Menjünk vissza a dombra ünnepelni.

- Mit ünnepeljünk? - kérdezte a kicsi.

- Ünnepeljük meg ezt a különös éjjelt. A csendet és a békét.

- Jól van - egyezett bele Kisróka. - Ünnepeljük meg a szeretetet.

Visszatértek hát a holdfényes dombtetőre, ott ismét szorosan összebújtak, és úgy várták meg, hogy az éjszaka helyét átvegye a pirkadat.