Venczel Tímea

Ébredés

Harmincegy éves vagyok. Most látom először a tengert. Kislány korom óta vágytam rá, hogy beszippantsam az illatát, hogy halljam a moraját és elterüljek a homokos partján. Nem tudom konkrétan az okát, de ha mégis meg kellene magyaráznom, azt hiszem az irigység miatt alakult ki ez az erős vonzódás az elérhetetlen végtelenség iránt. Irigyeltem mindenkit, aki jó módban élt, és gyerekként számomra ennek alapvető jele az volt, ha valaki a tengerre ment nyaralni. Nálunk ez szóba sem jöhetett. A nyaralás sem, nemhogy a tenger. Nekem a szünet munkával telt, legalábbis szinte csak arra emlékszem. Krumpliföld, fóliasátor, szőlőlugas - ezek voltak gyerekkorom nyarainak fő állomásai. A tenger pedig csak álom maradt, még nagyon sokáig. 

Az emberek többségével ellentétben nekem nem a nyár, hanem a tél volt a kedvenc évszakom, mert akkor nem kellett dolgoznom. Ezekben a hónapokban volt lehetőségem tévét nézni. A szappanoperák fénykorát éltük, minden délutánra akadt csemege bőven. Már nem emlékszem a kedvenc amerikai sorozatom címére, csak az rémlik, hogy dúsgazdag, gyönyörű emberek mindennapjairól szólt, tele romantikával, intrikával, minden részre jutó bonyodalmakkal és természetesen tengerparttal. Ki nem hagytam volna semmi pénzért, nekem ez jelentette a luxust. Elkezdtem álmodozni. Lelki szemeim előtt egyre világosabban kirajzolódott a jövőképem, s ha nem is vittek a vágyaim egészen Floridáig, abban biztos voltam, hogy az otthonomtól távol fogom azokat megvalósítani. Elmerültem ebben az álomvilágban, ahol én voltam az elegáns, vonzó milliomos nő a tűzpiros nyitott autóban. A szüleimnek nem tűnt fel ez a titkos szerepjáték. Észrevették, ha éppen a krumplisorok között kitárt karokkal álltam és hagytam, hogy a szél lengesse kibontott hajamat, ahelyett, hogy a kapa fölé görnyedve haladtam volna a többiekkel együtt, de azon felül, hogy rám szóltak, nem firtatták a dolgot. Nem sejtették, hogy míg meg nem zavartak, pezsgőspohárral a kezemben egy csábító mosolyú férfi társaságában, bokáig állva az óceán fodrozódó hullámaiban élvezem a naplementét. Az osztálytársaim és a barátaim viszont felfigyeltek a bontakozó titkos belső világom okozta változásra. Allűrjeim lettek, amik megjelentek a mozgásomon és a hanghordozásomon. Affektáltam, bájologtam és páváskodtam, mintha egy sztár lennék, és ez persze nem tetszett a társaimnak. Rendszeresen rám szóltak, leintettek, vagy egyszerűen faképnél hagytak, ha rákezdtem. Érthető módon zavartam őket, nagyképűnek tartottak, pedig nem nekik szólt a viselkedésem, csak nem tudtam leállni a szerepemmel mások társaságában sem. Élveztem, ahogy utánoztam a tévében látott kedvenc karakteremet, annak ellenére, hogy bántott, ahogy elfordultak tőlem a barátnőim. Végül inkább megharagudtam rájuk, mintha ők közösítettek volna ki, pedig valójában én voltam az, aki kiváltam közülük. Megerősödtem abban a hitemben, hogy nem illenek hozzám, és magányos hercegnőként hagytam el az általános iskola falait.

Jó tanuló voltam, a közeli nagyváros legjobb gimnáziumába vettek fel. Magam mögött hagytam a falusi közeget, és egyáltalán nem esett nehezemre beleszokni a városi miliőbe. Hamar sikerült felvenni a számomra új szokásokat, szivacsként szívtam magamba a zenéket, filmeket, a divatot, a szavakat. A jövőm tervezéséről nem mondtam le, továbbra is kerestem a mintákat, a bálványokat. A falu szűk világából kilépve azonban kitágult előttem a látótér. Az új hatások gyorsvonatként tarolták le korábbi ideáljaimat. Egyszeriben unalmasnak és együgyűnek tűntek a délutáni sorozatok, és leszóltam anyámat, ha beszélt róluk. Négy év alatt megteremtettem magamnak a képet, amilyenné válni szándékoztam. Célratörően, határozottan alakítottam magam egy modern, öntudatos, értelmiségi nővé.

Ákossal az egyetemen ismerkedtünk össze. Három évvel később, amikor egy budai étterem teraszán barátaink körében, pezsgős pohárral a kezében megkérte a kezem, azt mondta, én vagyok a legszebb vidéki lány, akit valaha látott. Nagy nevetés fogadta. Jó szónoki képességei biztosították arról, hogy bármit mondhat, az jól fog elsülni. Lehengerlően viselkedett minden körülmény között. Az egyetem rektorát éppúgy lenyűgözte a temperamentuma, mint a plaza takarítónőjét. Természetesen én is odáig voltam érte, fülig szerelmesen csüngtem rajta. A lánykérést azért mégsem így képzeltem el. Talán a sok szappanopera rózsaszín álomvilága tapadt meg bennem annyira, hogy nem tudtam szabadulni a kislányos vágyaimtól, minden esetre azt reméltem, hogy életem legromantikusabb élménye lesz. Egy szállodai szobában képzeltem el, ahol megérinti arcomat a tenger felől beáramló kora reggeli hűs levegő, amire kinyitom szemem, és a hófehér selyempárnámon megpillantok egy szál vörös rózsát, szárán a legszebb üzenettel, a gyűrűvel. A szerelmes férfi az erkélyen várja ébredésemet, és a válaszomat, ami természetesen: igen. A valóságban viszont majdnem elsüllyedtem szégyenemben, amikor a hahotázás közepette nagyvonalúan elém tette a nyitott gyűrűs dobozt. Annyira zavarban voltam, a megalázottság érzése teljesen lebénított. Olyan szokatlan volt ez a helyzet, felkészületlenül ért, hogy nevetség tárgya lettem, méghozzá épp egy ilyen intim pillanatban. Erőt vettem magamon, ki kellett szakadnom az önsajnálatból, mielőtt a szánalom örvénye magával sodor. A nyakába ugrottam, és sikerült a következő pillanatban már úgy éreznem, hogy ez így tökéletes. Hatalmas ováció fogadta a jelenetet, és a barátok mind gratuláltak, furcsa módon leginkább Ákosnak, mint aki most kötötte meg élete eddigi legjobb üzletét. Akkor szerencsének tartottam, utólag inkább elképesztőnek, hogy rövid időn belül visszarendeződött minden egy jó hangulatú baráti összejövetellé, és mintha meg sem történt volna, nem esett több szó az eljegyzésünkről, sem a jövőnkről.

Egy közösen bérelt belvárosi garzonban költöztünk össze. Ákosnak volt egy lakása Óbudán, de nem akart abban élni, azt mondta, nem szereti azt a városrészt, ott nem érzi a lüktetést. Egy fiatal elvált nőnek adta ki, hosszútávú szerződéssel. Eleinte gyakran megkaptuk mindenfelől a kérdést, hogy mikor lesz a nagy nap, hiszen az eljegyzést általában követni szokta az esküvő. Az egyetem elvégzése jó érvnek tűnt az elodázásra, azt meg is lehetett érteni. Aztán a biztos egzisztencia hiánya volt kifelé a válasz, de ha én rákérdeztem, azt mondta, mindig mélyen a szemembe nézve, hogy nekünk így jó, a papír a bizonytalanok kapaszkodója. Elfogadtam. Olyan meggyőző volt, nem hagyott kétséget bennem.

Sok évembe telt, míg megértettem, hogy a külön baráti kör, a másokkal eltöltött szórakozás nem a modern élet része, hanem egy nagy hazugságé. A saját szappanoperám szereplője voltam, bár nem az a karakter, ami kislányként lenyűgözött. Nem haragszom Ákosra. Mindkettőnk előtt lebegett egy fiatalkori kép, hogy milyenek szeretnénk lenni, és egy ideig bele is passzoltunk egymás profiljába. Az éveken át tartó mellébeszélés és hamis érzések persze fájnak, biztosan nem lesz elég a sebek begyógyulására ez az egy hét, amit a spanyol riviérán töltök. Egyedül, végre minden lemondás és keserű belenyugvás nélkül. Nélküle. Amúgy utálja a tengert. Síelni szeret a barátaival. Vagy talán Edittel, a bérlőjével. Évekkel ezelőtt kezdődött a viszonyuk. Ahogy szétváltunk, egyből odaköltözött hozzá. Hazaköltözött. Innen én is haza fogok menni. A szülőfalumba, a családomhoz. Az elmúlt években alig láttam őket. Itt állok egyedül, nézem az elterülő végtelent, és most érzem, mennyire hiányoznak. Teljesülnie kellett az álmomnak ahhoz, hogy felébredjek.