Venczel Tímea

A hűséges cserépkályha

Egy hatalmas ország apró szegletében, magas hegység sűrű erdejében élt egy ember, s annak felesége, fia, lánya. Szegényesen, szerényen éltek, mégsem szenvedték semminek a hiányát, mert nagy-nagy szeretetben voltak egymás iránt. De szerette őket minden ember, s állat is, ki megismerkedett velük, hiszen jó emberek voltak. Egy erdei tisztás szélén állt aprócska faházuk, ahová bárki örömmel betérhetett, ha épp arra vitte útja, mindig szívélyes fogadtatásban volt része. Békességben éltek szomszédaikkal, az erdőlakó állatokkal is, akik szívesen jártak e háborítatlan kis erdei szigetre. A szegényember kályhakészítő volt, s azt a néhány házat, ami a hegy lábánál elterülő falucskát alkotta, mind az ő kályhái melegítették. Ő maga ásta, s tisztította ki az agyagot, amiből megformázta, s kemencéjében kiégette a szebbnél-szebb cseréplapokat, amiből aztán olyan cserépkályhát készített, amilyet csak az emberek kitaláltak maguknak. A falubéliek nagy becsben tartották a munkáját, s mindenki más is megcsodálta szép kályháit, aki csak látta azokat.

Egy hideg téli napon arra vadászott a király díszes kíséretével. De bizony a pompán kívül más haszna nem volt e kíséretnek, mivel egy embere sem akadt a királynak, aki meg tudta volna mondani, melyik út hozta őket erre a távoli, sűrű erdőbe. Így hát arra sem találtak megoldást, hogy miként keveredhetnének ki belőle. A király tajtékzott dühében, s a feje olyan vörös lett, mint egy túlérett dinnye húsa. A kísérete pedig úgy elfehéredett félelmében, mint az erdőt borító hószőnyeg.

- Lefejeztetem! Mindannyiótokat lefejeztetem! - üvöltött a király. - Egymás után fogtok elhullani, mint a falevelek, akár kijutunk innen, akár nem! Megértettétek?! Nyavalyások! Királypusztítók! - cifrázta, miközben őrajta is egyre inkább úrrá lett a félelem.

Esteledett már, egyre jegesebben fújt az északi szél, és a tanácstalanság elvette minden erejüket. Éppen ekkor tért hazafelé a szegényember a faluból, ahol is elvégezte ez évi utolsó munkáját, s jókora hátikosara csak úgy roskadozott a sok ételtől, s italtól, amit fizetség gyanánt kapott. Észrevette a szokatlan sokaságot az erdő sűrűjében, s odasietett.

- Jó estét kívánok a nemes uraknak! Mi szél hozta erre kendteket ilyen késő órán?

- Nem a szél hozott, hanem valamelyik ügyefogyott alávalóm! - lépett elő a tömegből a király ordítva. - Ki vagy te? És meg tudod-e mondani, hogy jutok ki ebből a rengetegből?

- Cserepes Mihály vagyok, felséges királyom, s itt lakok ebben az erdőben. Hát már hogy ne tudnám megmondani, hogyan jutsz ki innen! Örömmel rávezetlek a helyes útra, mely elvisz a legközelebbi városba, de ha meg nem sértlek vele, megtisztelnétek-e szerény otthonomban, hol jól lakhattok, s pirkadatig megpihenhettek?

- Nem bánom - vágta rá szűkszavúan a király, s hogy megilletődöttségén enyhítsen hátraszólt a kíséretének: - Amint hazaérünk, tüstént lefejeztetlek benneteket, királyi becsületszavamra! - de ezt a fenyítést már megkönnyebbülten vették tudomásul, mert a király színe malacrózsaszínre csillapodott, ráadásul nem volt még ez országnak olyan királya, ki adott volna a becsületszavára.

Betértek hát az erdei lakba, s be is fértek, még ha kissé szűkösen is. A szegényember tüstént fát hozott, s meleget csinált, a felesége pedig szerény, de annál kiadósabb vacsorát készített a vendégeknek. Telt-múlt az idő, s a jó melegtől és a jóllakottságtól a király hangulata is egyre felengedett.

- Mivel keresed a kenyérrevalódat, te Cserepes Mihály? - kérdezte egyszer.

- Cserépkályhákat készítek a falu népének, felséges királyom - felelte a szegényember. - Az is az én kezem munkája, melynek becses hátadat döntötted.

- Igen szép darab - szólalt meg az egyik kísérő, akinek a felkínált bortól időközben megjött a színe is és a bátorsága is.

- Én nézelődök, én szólalok, én dicsérek! És én fejeztetek le mindenkit, aki nem fogja be a száját, világos?! - zendült fel a király, már csak a miheztartás végett, s tüstént megfordult a kályha felé.

- Szép, szép, valóban nagyon szép munka. S milyen meleget ad. Szavamra, ügyes ember vagy te Mihály! Dicséretet érdemelsz. De mit dicséretet, jutalmat! - lelkendezett, s magához szorította a szegényembert.

- Keblemre barátom, jótevőm, megmentőm, aki kihúztál a pusztulás kínzó karmai közül, s nem hagytad, hogy árvaságba kerüljön az ország! Nemes cselekedetedre nemes királyi szívem ad méltó választ - fakadt ki, s e felvezetett nagylelkűség ámulatba ejtette a kíséretet, de még magát a királyt is. Kis szünetet tartott, elengedte szorításából a megrendült szegényembert, s így folytatta:

- Jótettedért cserébe megveszem tőled ezt a cserépkályhát.

A szegényember nem hitt a fülének. El sem tudta képzelni, hogy ily nagy szavakat ilyen képtelenek kövessenek. Majd összeroskadt ámulatában.

- Felséges királyom - szólalt meg végül - hogy adhatnám én neked a kályhámat, hiszen ez fűti be házamat, ez melegíti családomat. Becsületszavamra mondom, segítségemért nem várok jutalmat, szívemből cselekedtem, ne kérj hát tőlem ilyet. Ma elvégeztem az utolsó munkámat is a faluban, nincs már több cserepem. De jövőre, ha akarod, készítek neked egy ennél sokkalta szebbet és nagyobbat, mely megilleti pompázatos palotádat.

- Mit beszélsz? - rivallt rá a király - Hogy merészeled nagylelkű ajánlatomat visszautasítani, s kicsinyes ötleteddel előhozakodni? Még hogy nem adod, még hogy én várjak jövőre? Ember, tudod te kinek akartam megvételezni e hitvány pórmunkát? Egyetlen leányomnak, a királykisasszonynak! S te ellene szegülsz akaratomnak?

- A világért sem tennék ilyet, felséges királyom - óvatoskodott a szegényember - csak hát nekem ez az egy kályhám van, de van két kicsiny gyermekem, s bizony erős télnek nézünk elébe. Mi mással melengetném őket?

- Tudod te szerencsétlen, hogy hány szegény gyerek van ebben az országban? - visított a király. - Sok. Rengeteg! Megszámlálhatatlan, érted? S tudod-e hogy hány királyi gyermek van ugyanitt? Egy. Egyetlen egy! Ugye most már felfogod azzal a szerény eszeddel, hogy ha abból a rengeteg szegény gyerekből egyen-ketten fáznak, az nem akkora veszteség, mintha az az egyetlen királyi ivadék didereg, mert te képes lennél megfosztani a cserépkályha melegétől! S mivel ilyen szándék vezérelt téged, megmérgesítettél. Elállok vételi szándékomtól, nem érdemelsz ilyen kegyet. Elviszem a kályhádat fizetség nélkül, büntetésből. Most pedig eredj te hálátlan, vissza a faluba, s keríts nekem egy olyan becsületes parasztot, aki alattvalói kötelességből kivezet végre ebből a hamis erdőből!

Mit tehetett a szegényember, nekivágott a koromfeketére esteledett erdőnek. Csak a hó és a csillagfényes égbolt világított, s a holdat kémlelő farkasok vonyítása eszében tartotta rettentő nagy bánatát. A faluban csak nagy nehezen talált olyan embert, aki éjnek idején vállalkozna, hogy nekivág az erdőnek, ráadásul a király szolgálatára. Végül is egy vadászembernek megesett rajta a szíve, s mivel jól ismerte az erdőt, hát eleget tett a kérésnek. Mire visszaértek, a király emberei már elbontották a cserépkályhát, s útra készen várták a falubélit.

A szegényember nem szólt, csak búsult, a király azonban elégedetten távozott, s köszönésképpen odavetette:

- Na, te Cserepes Mihály! Ha meleged nem is, időd az lesz rengeteg. Várd ki te a jövő évet, s akkor olyan kályhát rittyenthetsz magadnak, amilyen még a királynak sincsen! - s úgy elkezdett hahotázni, hogy beleremegett az egész hegy.

A szegényember holtfáradtan, elgyötörve bújt be a dunyhája alá, de mielőtt eloltotta volna a gyertyát, így szólt feleségének:

- Kedvesem. Melegünk már csak a mai éjszakára maradt a falak között, holnap ezért összecsomagolunk, s bekéredzkedünk a faluba. Ha négyen négyfelé kell is laknunk, átvészeljük ezt az időt. De ne képzeld, hogy sokáig kell tűrni a kényszerű vendégséget. Azért készítettem két kezemmel, s teremtő jókedvvel a kályhánkat, hogy hű segítőtársunk legyen, nem pedig azért, hogy egy dölyfös király a szolgájává tegye. És ha létezik igazság e világban, meglásd, hamarabb fogunk a mi hűséges cserépkályhánknál melegedni, mint gondolnád! - azzal álomra hajtotta fejét.

A királyi udvarban nagy volt a sürgés-forgás, közeledett a karácsony, így mindenki a palota díszítésével volt elfoglalva. A király egész álló nap parancsokat osztogatott, s izgatottabb és ingerültebb volt, mint általában. A cserépkályha felállítására különösen odafigyelt. A legkiválóbb mesterembert hívatta, aki külföldön szerezte meg a kályhaépítés fortélyait. El is készült hamar, a királykisasszony repesett a boldogságtól. Ő persze úgy tudta, hogy messzi földről hozatta neki a király, s drága kincseket adott érte. Elérkezett az idő, hogy kipróbálják. A szobában - mint az összes többiben - volt ugyan fűtés, a kályhát inkább érdekességnek, dísznek szánta a király. Megrakták fával, és begyújtották. A királykisasszony szobájában ott volt az udvar nemes embereinek apraja-nagyja. Akár érdekelt valakit az esemény, akár nem, királyi rendeletre ott kellett tartózkodnia, s természetesen ámulnia. A száraz fa ropogására nagy éljenzésben tört ki a tömeg, mindenki tapsolt és gratulált. De a nagy hangzavarban egyre több éljen kiáltás végződött tüsszögéssel, mígnem az egész szoba egy merő tüsszögést hallatott. Folytak az orrok és folytak a könnyek is, ugyanis a kis cserépkályha ontotta magából a füstöt, ahol csak bírta.

Minél több volt a tüsszögés, annál erősebben prüszkölte magából a csípő, orrfacsaró füstöt. A király kinyittatta a szoba ajtóit, s a tömeg két irányban menekült. De futott utánuk a füstfelhő is mindkét irányban, s csakhamar az egész palotát bejárta. Nagy volt a riadalom, de a király dühe még annál is nagyobb volt. Tajtékzott, tombolt, a haját tépte, s mindenki menekült előle, nehogy rajta csattanjon az ostor. A palotát ki kellett szellőztetni, egész nap nyitva voltak az ablakok. Ettől persze úgy kihűltek a szobák, hogy kétséges volt, karácsony napjáig felmelegszenek-e. A királykisasszony égtelen hisztériába kezdett, s kétséges volt, hogy karácsony napjáig abbahagyja-e.

A király lassan összeomlott. Keserves, elcsukló hangon adta ki a parancsot:

- Ki vele! Dobjátok ki innen azt a kályhát. Szemétre vele!

A szolgák dideregve és tüsszögve hozzáláttak a bontáshoz.

- Miszlikbe aprítani, darabokra törni, megsemmisíteni! - rikoltozott a kétségbeesett uralkodó.

De bizony a királyi udvarban egyetlen kovácsember sem akadt, akinek olyan eszköze lett volna, ami meg bírja repeszteni a kályha cserepeit. S akárki akármivel is próbálkozott, a cserepek nemcsak egyben maradtak, de még a füstölgést sem hagyták abba. Látta ezt a király az ablakból, s bizony megijedt. Miféle boszorkányság teszi ezt, miféle bajt hozott rá az a sűrű erdő, s a szegényember? Nyomban megparancsolta, hogy szedjék össze a kályhát az utolsó cserépig, s vigyék a palotától olyan messzire, amilyen messziről idekerült.

Így jutott vissza a hűséges cserépkályha az erdőbe, e hatalmas ország apró szegletébe. Nagy szerencséjére a szegényember hamarosan rátalált, és hatalmas örömmel építette vissza a kályháját az otthonába. Hazaköltözhetett hát a család, s újra melegség járta át az erdei házikó falait. Karácsony napja volt. A hold bevilágította a tisztást, s az állatok gyülekezni kezdtek a ház körül, ami füstölgő kis kéményével és gyertyafényes ablakaival maga volt a békesség.